Egy hosszú hétvége szépségei és viszontagságai Zirctől Bodajkig

Második nap: A „barnamedve”

Már nem is emlékszem, mikor feküdtünk le szombat este, de az biztos, hogy reggel koránkeltünk. Ismét pakolás, talán még reggeliztünk is, aztán beültünk az autóba és Kisgyónban szálltunk ki belőle. Igen, a Csőszpuszta – Kisgyón szakaszt lecsaltuk, de a pecsét megvan… Majd valamikor szervezek oda egy túrát, hogy bepótoljam. Ez már nem az első, ahová vissza kell mennem…

Szóval Kisgyónban folytattuk Utunkat, immáron Tamással ketten. Az első érdekességekkel azonnal találkoztunk, ugyanis a „Gyöngyvirág kulcsosház” lakói azok a jelzésfestők voltak, akik előző nap járhattak előttünk Tés előtt. Ők maguk még aludtak, személyesen nem találkoztunk velük, de az eszközök – ecsetek, hengerek, sablonok – mind ott száradtak a teraszon.

Ez a látvány, és a felismerés, hogy mik is ezek, hatalmas pozitív lökést adott aznapra. A másik érdekesség, hogy nem bélyegző van, hanem előre pecsételt matricák!

Levettük hát a szükséges matricákat, és egy alkalmas fadarabon üzenetet hagytunk a jelzésfestőknek valami ilyesmi szöveggel:

„Mi már Úton vagyunk Bodajk felé. Reméljük, nem zavartuk meg pihenéseteket! Köszönjük áldozatos munkátokat a Kéken! Üdvözlettel: Viktor és Tamás”

(Remélem, valamikor, valahol viszontlátom ezt a fadarabot egy fotón, vagy visszahallom valakitől, hogy ő kapta meg… lefényképezni ugyanis elfelejtettük… L )

Aztán elindultunk! A kerítés mentén megkerültük a kulcsosház portáját, és nem kis dagonyán keresztül kiballagtunk a „weekend-faluból” be az erdőbe. Kis emelkedő egy árokban, és már fönt is vagyunk a tetőn! Meglepően jól jelzett erre az Út, sok helyen talán már túl jól…

Aztán, szinte egyik pillanatról a másikra valami átláthatatlan köd ereszkedett a tájra! Mintha az "Álmosvölgy legendája" című filmben lennénk…

Tovább haladva újabb dagonya, aztán egy jókora vetés mellett mentünk, ahol vadonatúj pihenőt építettek, bár itt nem volt esőház. Helyette volt magasles…

Nem sokkal ez után az út bekanyarodott egy fenyves erdőbe, ami a nap addigi legszebb szakasza volt: végig húzódik az út az erdő szélén a fák között, balra az erdő, jobbra pedig a Burok-völgy mélysége.

A fenyők rengetegéből kiérve újabb szántók következtek, amik település közelségét jelezték. Ebben megerősített bennünket a szembe jövő gomba-turisták látványa is, akik Bakonykútiból indultak „gombára vadászni”.

Bakonykúti az egyik legszebb falu, amit eddigi életem során volt szerencsém látni. Nem lehet róla beszélni, szépsége, bája nem mérhető szavakkal. Beszéljen róla pár fotó azok közül, amik ott készültek.

Kocsma és bármi más, melegedésre alkalmas hely híján a bolt előtti játszótéren költöttük el ebédünket,

majd jóllakva folytattuk az utat Bakonykúti puszta és a Bogrács-hegy felé.

Itt csatlakozott hozzánk a „barnamedve”. Eleinte csak messziről…

(A puszta környékén ne tessék megijedni, ha arra járunk, a jelzések azért vannak olyan sűrűn össze-vissza, hogy minden romot megnézhessünk, és egyikbe se essünk bele…)

 

 

A Bogrács-hegyig bőven szolgál az Út látnivalóval mind földtani, mind növénytani szempontból. A ”művészkedő fotósoknak!” sem kell unatkozni, van mit észrevenni. J Mi abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy még nyulat is láthattunk, úgyhogy ez már a második állat-kontakt volt a túra során, bár őt nem sikerült lencsevégre kapni! Még felnőtt játszótér is akad egy elhagyott kőfejtő képében. Itt közelebb merészkedett a „barnamedve”, de nem tartottam alkalmasnak a helyet a küzdelemre…

 

A hegy ÉK-i csúcsán egy mérőpont számíthat érdekességnek,

 

 

amit egy erdei ereszkedés követ, majd kiérünk egy műútra. Ezen nagyjából 200 métert haladva kikerülve egy sorompót

ismét bevettük magunkat az erdei útra. A „barnamedve” egyre közelebb merészkedett, de még menekültem, remélve, hogy nem ér utol… Tamás meg is lepődött, hogy tudok ilyen tempóban haladni, azelőtt még nem volt erőltetett menet részemről.

„Azelőtt nem kergetett a „barnamedve”!”

Végig mentünk egy elkerített terület mellett, aminek nem rég csinálhatták a kapuit, mert jól érezhető volt a frissen munkált fenyőből készült építmény illata, és fűrészpor kupacokat is találtunk az út mentén. Már közel volt a Fehérvárcsurgói-víztároló. Néztem a térképet, Szerencsére egy büfébe jelölte a pecsétet. Ezt a helyet jelöltem ki a nagy küzdelemnek. Az utolsó kilométert

 

már szinte futva tettük meg – de csak SZINTE futva! – a „Be csali büféig”, mert a „barnamedve” már vészes közelségbe került. Mikor odaértünk, akkor jött a felismerés: a pecsét kívül van a falon, a büfé pedig zárva!  ÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Most mi legyen? Itt már nem küzdhetek meg vele az út szélén, muszáj keresni egy alkalmas „arénát” a „harchoz”. Térkép elő, irány a K négyzeten Fehérvárcsurgó! Beérve kimentést kértem, és egy régi TSZ telep mellett elhaladtunkban elmeséltem Tamásnak, mi is az a „mázsaház”. A településen készült még pár kép,

aztán a központban rátaláltunk a megfelelő helyre… Míg Tamás rendelt, én az „arénában” sikeresen megküzdöttem üldözőmmel! Közben megérkezett az autónk is, elindultunk haza, hogy Édesanyámnál kicsit megpihenve haza induljunk Budapestre. Az utolsó 10 kilométert megint lecsaltuk, úgyhogy ide is vissza kell jönnöm. Ráadásul azt mondták többen is, hogy a kimaradt rész talán a legszebb része ennek a szakasznak… Hazafelé menet még megálltunk, hogy a bodajki pecsétet is begyűjtsük, így teljes lett a 9. szakasz lenyomat-gyűjteménye. Némi csalással… L

Mikor e sorokat befejeztem, akkor tudtam meg, hogy első napi társunk tényleg beteg mentálisan. Ezért sem nevezem meg személyét, és ezúton szeretnék elnézést kérni mindazoktól, aki ismerik, és igazságtalannak tartják írásomat. A tényeken sajnos nem lehet változtatni, és úgy gondolom, másokat óvok meg a kellemetlen tapasztalatoktól, mikor egy negatívumról beszámolok.

Címkék: Kék Oszágos Kék Túra Túrázások élménybeszámoló